FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS

TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN

KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER

0000-00-00


A plébániatemplom, mint a városi önrendelkezés szimbóluma a középkori és kora-újkori Magyarországon

Írta: Rabb Péter

 

A középkori és kora-újkori városok életének alapeleme az autonómia. Önrendelkezésük védelme, illetve minél magasabb fokának elérése a városi közösség legfontosabb célkitűzése volt. E törekvésük nemcsak a város gazdasági életét vagy politikai kapcsolatait határozta meg alapjaiban, de befolyással volt az egyházi intézményekre is. Ez utóbbiak közül előadásomban a plébániatemplomokra gyakorolt hatásukkal kapcsolatos gondolataimat szeretném Önökkel megosztani.

 

Engedjék meg, hogy egy vallomással kezdjem. Bizsergető, ugyanakkor felemelő érzés, hogy erről a szakralitást érintő témáról – a profán világ követeként – éppen a Hittudományi Főiskola falai között adhatok Önöknek számot. Hogy hasznomra fordítsam ezt az alkalmat, ki is használom arra, hogy előadásom címének magyarázatából az első elemet, a plébánia fogalmát, kialakulásának történeti folyamatát és szerepét a városi polgárság életében ne fejtsem ki bővebben. A hely szelleme talán megengedi ezt a nagyvonalúságot, hiszen e falak között e területnek szakavatott és – a szó szoros értelmében – elhivatott tudósai működnek. Nem mellőzhető ugyanakkor a cím másik felének magyarázata: mi tekinthető városnak, s mit értünk városi önrendelkezés alatt.

 

Kezdjük először a város fogalmának tisztázásával.

A város kritériumainak meghatározása (pontosabban újragondolása) – vagyis, hogy mi teszi a várost várossá – a XIX. században egyszerre vetődött fel Európa több országában is. Az államhatalmi berendezkedés és vele együtt a közigazgatás a kontinens jó részét érintő átalakulása során fogalmazódott meg igény a korabeli település-struktúra rendbetételére. E törekvés hátterében az az átrendeződési folyamat állt, mely a mezőgazdaság és az ipari termelés terén bekövetkezett változások következtében lényegesen átformálta a települések hierarchikus rendjét: egykori falvakat emelt az élre, míg korábban fényes gazdagságú városokat falvakká silányított. A feltörekvő, jelentős potenciállal igen, de történelmi múlttal nem rendelkező települések nemcsak hogy hely követeltek a törvényhozásban ülő városok között, de el is vitatták ezt a jogot azoktól a városoktól, melyek csak hagyományokkal és évszázados privilégiumokkal dicsekedhettek, de szerepük az adott ország gazdasági életében ekkorra már elenyésző volt.

A valódi városok kritériumainak megfogalmazásakor emiatt a hagyományos jogi (város az, amelyiket azzá emelnek) és statisztikai (a város népességkoncentrációja nagy, bár területenként más és más népességküszöb, ami felett egy település városnak tekinthető) szempontok mellett újabbak, a feltörekvő városok érdekeit jobban szolgálók is megjelentek. Ezek közül a közgazdaságtan szerepe a legjelentősebb.  E szerint a városok életében domináns a kereskedelem, a hitelügyletek és a kézművesipar, a város igazi értelme a piac, ugyanakkor az őstermelés (mezőgazdaság) hiányzik. A későbbiekben ez a meglehetősen szűkkeblű és merev szempont-rendszer – mely gyakorlatilag kirekesztette volna például szinte a teljes korabeli magyar városállományt – megengedőbbé vált. A ma elfogadott álláspont szerint a város elsősorban központi hely, s annál jelentősebb (városiasabb) egy település, minél jobban, illetve minél nagyobb területre kiterjedően tud ennek a központiságnak (piac, ipar, kereskedelem, közigazgatás, oktatás, kultúra) megfelelni.

 

Ugyanez a polémia zajlott le a történeti város-struktúra tekintetében is. Azonban e területen nagyobb volt a bizonytalanság, részben a források hiánya és elszórtsága miatt, részben pedig a vizsgálat sajátos nézőpontja miatt. A tisztánlátást erősen akadályozta ugyanis az a jellegzetesen európai szemlélet, ami alapvetően a fejlődés (a szüntelen fejlődés) elvét vallja, mely folyamat csúcsára szükségképpen önmagát (a mi esetünkben saját megszokott városképét) ülteti. Ezt, illetve az erre irányuló igényt vetítve vissza fogott neki a középkori városiasság meghatározásához.

 

Hasonló cipőben jártak (járnak) a magyarországi kutatók is, súlyosbítva helyzetüket a fokozott forráshiánnyal. A források pótlására csak közvetett módszereket hívhattak segítségül. Ezeket Kubinyi András szedte rendszerbe, támaszkodva többek között Fügedi Erik és Engel Pál idevágó eredményeire. Munkája, mely a bécsi és a krakkói egyetemre beiratkozott magyarországi hallgatók származási helyeinek elemzésével indult, s később számtalan egyéb szemponttal gazdagodva terebélyesedett kritérium-rendszerré, a korabeli Magyarország jó részét lefedve valóban reális képet fest a település-struktúráról, a kor valódi városairól.

Szempontjai között – nem feledve az előadás témáját – a korabeli egyházat érintő elemek is voltak. A plébániák számát ugyan nem tartotta fémjelzőnek (Párizs 30, Prága 44, London 108 plébániája mellett valóban eltörpül mind a 2-3-as országos átlagunk, mind az e téren hazai csúcstartó Buda 5 plébániája), de a koldulórendi (városi szerzetesrendi) kolostorok számát (akár többet is egy helyütt) igen. Az egyházi igazgatás és intézmények mellett döntően ezek léte (és, mint láttuk, száma) jelzi egy város városságának fokát.

 

Az ekképpen meghatározott „városságú” településeken többféle jogállású lakos élt, de közülük csak a polgárok rendelkeztek valódi jogokkal. Kivételezett helyzetüket annak köszönhették, hogy ők viselték a városra nehezedő terhek (adók, beszállásolás, katonaállítás, közösségi beruházások) túlnyomó részét. (Most, az egyszerűsítés kedvéért tekintsünk el az alapításkor nyert és továbböröklött jogoktól.) Közösségükbe – mely egyet jelentett magával a várossal – kerülni szinte csakis városi birtokosként (háztulajdonosként) volt lehetséges.

Közös életük legfontosabb momentuma a város belső békéjének biztosítása, melynek záloga az önrendelkezés (autonómia) védelme, illetve minél magasabb fokának elérése volt. Ennek kereteit a kiváltságok határozták meg, melyet a kegyúr kifejezett anyagi haszonszerzés reményében adományozott. A kiváltságok szabta teret a polgárok a maguk által hozott szabályozással, a rendtartással töltötték meg.

Nem lévén írott alkotmány, PTK, BTK, garantált közbiztonság, szabványügyi hivatal, SI és ISO, minden ügyben, melyben illetékességi jogot vívott ki magának a városi közösség, saját maga volt kénytelen törvényt, rendeletet hozni. A kiváltságokat oklevelekben, a rendtartásokat városkönyv(ek)ben rögzítették. Utóbbiak a középkori kultúrtörténet talán legsokatmondóbb és legbecsesebb forrásai, hiszen a magisztrátus megválasztásától egészen az aprónak tűnő részletekig (például, hogy a piac mely részén árulhatnak a káposztáskofák) rögzítik a közösség korabeli életét.

 

Mind a városi kiváltságok, mind a rendtartások pontjai között szerepelnek egyházi vonatkozásúak. A kiváltságok, pontosabban az elérni vágyott kedvezmények sorában előkelő helyen szerepelt a szabad plébános-, illetve papválasztás joga, az exemptio (a plébános kivonása a főesperes, esetleg a püspök felügyelete alól) és tizedszedés joga. Ezek mind arra irányultak, hogy a közösség maga kezébe vehesse a plébánia kezelését, s abban anyagilag is független legyen. Egy jelentősebb város plébániája kényelmes megélhetést biztosított birtokosának, különösen, ha megszabadult a feletteseinek juttatandó adományok terhétől, amik egyébként elvihették akár a jövedelem felét is.

A városok törekedtek is a plébániákra vonatkozó jogok megszerzésére. A jelentősebbekben a szabad plébános választás joga a XIII-XIV. században már a magisztrátus kezében volt. Az anyagi függetlenedés azonban már keményebb diónak bizonyult. A főesperes, illetve a püspök fennhatósága alól már csak kevesen vonhatták ki magukat, s még kevesebben élhettek a tizedszedés jogával.

 

A plébániák megszerzése egyébként sem járt minden esetben sikerrel. A püspöki városokban (pl.: Győr, Pécs, Eger, Gyulafehérvár), illetve a káptalan által sanyargatott Esztergomban ezek a kedvezmények eleve szóba sem kerülhettek. A világi birtokosok (akár a király) kezén lévő városokban pedig vetélytársakat is kaphatott a magisztrátus a kegyúr által támogatott jelölt személyében. A város birtokosa a szabad plébános választás jogának átruházásával a legtöbb esetben ugyanis nem mondott le a plébániára vonatkozó kegyúri jogairól, tehát a kinevezés joga általában a kezében maradt. Ez ellen még a szabad plébános választás jogának birtoklása sem jelentett teljes védelmet. Bizonyság erre Bártfa esete, ahol a polgárok – bár joguk éppen lett volna a választásra – kénytelenek voltak (az éppen az imént említett kegyúri jogára hivatkozó) Zsigmond jelöltjét elfogadni.

 

A plébánia, különösen pedig a plébános személye különös tiszteletnek örvendett a középkori városokban. A városi rendtartások, jogkönyvek általában a legelsők között említik a városi méltóságok között. Példaként álljon itt a XV. század legelején keletkezett Budai Jogkönyv, amely a plébánost a város négy legfőbb tisztségviselője közé sorolja, kívánatos tulajdonságai között a tapasztalatot, az állhatatosságot, a bölcsességet és az iskolázottságot – utóbbit különösen az eretnekek elleni fegyverként – megemlítve.

Sajátos színfoltként ide kívánkozik a plébános-helyettesek állításának sajátos szokása. Különösen a haszonélvezők által elfoglalt plébániák esetében fordult az elő, hogy a kinevezett – néha pappá sem szentelt, egyébként sem helyben lakó – plébános maga helyett egy helyettest állított, míg ő pusztán a jövedelmeket élvezte. Ezt a gyakorlatot a városi polgárság igyekezett megakadályozni, s ezt a szándékot a jogkönyvekben is rögzítették.

 

A védművek (sáncok, falak, tornyok, kapuk) mellett a plébániatemplom volt a város legnagyobb épülete. Környezetéből kimagasló, tekintélyt parancsoló tömege, messzire látszó tornya(i) a város jelképévé emelte. Építése a középkori városok legnagyobb beruházása volt, mely gyakran évtizedekre terhelte meg és látta el feladattal a polgárokat.

Az építkezés anyagi alapját általában maga a város teremtette meg: külön pénzalapot hoztak létre a plébániatemplom építésére (felújítására). Ebbe folyt be a templomra hagyott összes adomány, a plébánia jövedelmeinek elkülönített része, illetve a végrendelet és örökös nélkül elhunyt polgárok vagyonának egy része. A pénzalapot a magisztrátus által választott személy, a templomatya kezelte. Feladatai közé tartozott a dologi formában birtokolt javak pénzzé tétele, mert ha nem így járna el – ahogy ezt a Budai Jogkönyv 308. cikkelye rögzíti – „az nem szolgálná a lelki üdvét annak, akitől az örökség származik.” Ezt a célzott pénzalapot magánalapítványok és/vagy testvérületek adományai egészítették ki. Utóbbiakban az örökös nélkül elhunyt tagok vagyona eleve a templom építését szolgálta.

Amennyiben ez sem volt elegendő a templom felépítéséhez, úgy a város külső segítséghez folyamodott. Kegyúri (királyi) adomány mellett előfordult pápai búcsúengedély megszerzése is erre a célra. Ez történt például kolozsvári a Szent Mihály-templom építése során is, aminek érdekében 1349-ben Avignonban két búcsúengedélyt is kiállítattak a polgárok.

 

A plébániatemplomok – mint a város jelképének – építésénél a reprezentációs törekvések kézenfekvően megmutatkoztak. Mind méretében (alapterület, magasság, torony), mind részleteiben az építtető közösség igényét és tehetségét volt hivatva kifejezni. Ennek érdekében a városok igyekeztek a templom szerkezetében, térszervezésében – és ezzel szoros összefüggésben – az építőműhely megválasztásában is követni a legújabb divatot.

 

A korai városaink esetében a plébániatemplomok kialakítását a romanika legkedveltebb templomtípusa, a nemzetségi alapítású monostortemplomok jellegzetességei határozták meg. A pesti Belvárosi templom 1. periódusát éppúgy a háromhajós, keresztház nélküli, háromapszisos lombard bazilika-típus, illetve a nyugati toronypár jellemezte, mint Lébényét vagy Jákét. A budai Nagyboldogasszony-templom – mely a németajkú polgárság plébániatemploma volt – első formája a zsámbéki mintát követte, őt magát pedig a Soproni Szent Mihály-templom építői másolták le. Erdélyben a kerci ciszterci építőműhely keltett olyan hatású divatot, hogy alóla sem a brassói Bertalan-külváros, sem Nagyszeben templomépítő polgárai nem tudták kivonni magukat. Az ekkor már kissé idejétmúltnak tekinthető példák nyomán épült plébániatemplomok pedig – döntően méretüknél fogva – még akkor is kellően reprezentatívnak tűntek, amikor már náluk sokkal újabb térszervezetek is megjelentek.

A románkori hagyományokból táplálkozó korai példákat a XIV. században a francia katedrálisok redukált formáját másoló templomok követték. Ezekre a franciaszentély csökkentett kiépítésű változata jellemző. Ebbe a csoportba tartozik a kassai Szent Erzsébet-templom, a budai Nagyboldogasszony-templom I. Lajos-kori átépítése, valamint a kolozsvári Szent Mihály-templom.

Ezekkel szinte egy időben, az ország peremvidékén – ahol egyébként a legtöbb valódi város települt meg – inkább a délnémet plébániatemplomok és a városi szerzetesrendek hatása érezhető. Ebbe a körbe tartozik többek között a pozsonyi Szent Márton-, a kőszegi Szent Jakab-, a lőcsei Szent Jakab- és a bártfai Szent Egyed-templom.

 

A plébániatemplomok késő-középkori példáit döntően a tér egységesítésére való törekvés határozta meg. Elsősorban csarnokszerkezeteket építettek, ahol a fő- és a mellékhajók (általában boltozott) térlefedése azonos magasságban állt. A templom terének áttekinthetőbb és egységesebb megformálásának szándéka mögött egyszerre fedezhető fel a szándék a polgárok jog szerinti egyenlőségének kifejezésére, illetve a városi szerzetesendek hatása, akik a döntően előadóteremként használt templomaikban a lehető legegyszerűbb, ugyanakkor jól áttekinthető teret alakítottak ki.

Ebben a csoportban elsőként a csarnokszentélyes templomok említendőek, ahol általában egy korábban épült hosszházat csarnokszerkezetű szentéllyel egészítettek ki. Ezek méretükben összemérhetőek a hosszházéval, vagy akár nagyobbak is annál. Erre példa Szászsebes temploma. Itt egy tatárjárás előtt épült, talán kerci típusú háromhajós bazilikát toldottak meg egy nálánál jóval nagyobb csarnokszentéllyel. A hosszház átépítésének szándékát homály fedi, az viszont bizonyos, hogy – ha tervezték is – nem valósult meg. Nem így Brassóban, ahol a Szűz Mária-templomot (ma Fekete-templomként ismerik) két szakaszban építették át, s a csarnokszentélyt egy szintén csarnokszerkezetű hosszházzal egészítették ki.

A csarnoktemplomok tekinthetők a téregységesítés következő állomásának. Itt már nem csak a szentély és/vagy a hosszház tere egységes, miközben a kettőt egy diadalív választja el, hanem a teljes templomtér csarnokszerkezetű. A félköríves apszisú miskolci Avasi templom annyit még megőrzött a hagyományokból, hogy tere a szentélynél kilép az egységességből, szinte már antikizáló példákat utánozva. A sárospataki Vártemplom esetében már ez sem mondható el. A XVI. század közepén történt átépítése egy mind alaprajzában, mind keresztmetszetében egységes teret hozott létre, ahol a szentélynek már semmiféle kiemelt, külön jelzett helye nincsen.

Az egyszerűsödés utolsó lépcsőfokán az alaprajzilag már teljesen egyöntetű templomtér belső tagoltsága is megszűnt: az eddigi többhajós csarnoktereket az egyhajós teremtemplom váltotta fel. Ezt láthatjuk a nyírbátori Szent György-templom, illetve a selmecbányai Katalin-templom esetében.

 

A plébániatemplom építése a középkori és kora-újkori városok nagyberuházása volt. Méreteinek – időbeli és térbeli kiterjedésének – érzékeltetésére álljon itt a kolozsvári Szent Mihály-templom rövid építéstörténete.

Kolozsvár a tatárjárást követően települt meg, feltehetően a római Napoca municipium romjain. Az V. István által a XIII. század közepén ide telepített szász, illetve magyar lakosságú város az erdélyi sószállító útvonalak ellenőrzését látta el. 1316-ban I. Károly városi rangra emelte, s korlátozott kiváltságokkal is ellátta. Ezek között szerepelt a szabad plébános választás joga is. A várost 1405-ben Zsigmond a szabad királyi városok sorába emelte, majd 1437-ben le is taszította onnan, mert a város megnyitotta kapuit Budai Nagy Antal serege előtt. A jogok visszaszerzésére 1444-ben került sor. Kolozsvár ekkortól Erdély egyik legjelentősebb városává, kulturális központjává vált.

A város első plébániatemploma az Óvárban – az V. István-kori településen – állt. A fallal körülvett Óvár szűkössége miatt a XIV. század első felétől kezdve megindult a városkapu előtti piac környezetének beépülése, sőt, a század második felében már valódi utcák is kiépültek a sószállító út mentén. Ennek a folyamatnak a rendezése érdekében a magisztrátus meghatározta a kibővített település majdani utcarendjét és kitűzte az új főtér helyét a piac területén. Ennek mérete csaknem azonos volt az Óvár teljes területével! A tér közepén pedig nekiláttak az új plébániatemplom építésének. Az építés kezdete pontosan nem határozható meg, de feltehető, hogy a XIV. század közepére legalább a szentély(ek)nek állnia kellett, különben nem lenne értelmezhető az 1349-évi pápai búcsúengedélynek a templom berendezésére vonatkozó kedvezménye. Az első periódusban egy háromhajós, talán bazilikális keresztmetszetű hosszházat, és két mellékapszissal szegélyezett sokszögzáródású főapszist terveztek. A szentély-rész elkészültével azonban módosítottak a terveken: az eredetinél jóval szélesebb, most már csarnokszerkezetű hosszház építésébe fogtak. A régi tervből maradt szentélyt az új hosszházzal pedig egy-egy ferde falszakasszal kapcsolták össze. Az építkezés Zsigmond uralkodása idején (de 1419 után) jutott befejező szakaszába. A nyugati kapu feletti címerek szolgáltatnak erre bizonyságot.

A nyugati homlokzat és az északnyugati sarokban álló torony azonban még sokáig munkát adott a városnak: építésük még a XVI. század közepén is tartott.

A templom hatalmas méretű. Hosszúsága 70 méter, ebből csak a szentély 20 métert tesz ki. A hosszház szélessége 24 méter, magassága 20 méter. A brassói Fekete-templom után ez Erdély második legnagyobb temploma.

Háromhajós csarnokszerkezetű belső terét csillagboltozatok fedik, bordáik – a gótika téregységesítési szándékának újabb megnyilvánulásaként – megszakítás nélkül futnak le a pálcákkal tagolt oszlopokra.

 

A sekrestye ajtaját egy kőkeret szegélyezi: Joanes Kleyn készíttette 1528-ban. Az egykor gazdag polgárfiúként Bécsben tanult plébános saját magát is megörökítette a szemöldökgerendára támaszkodva.

Egy új világ – a közösség helyébe lépő egyéniség, az öntudatra ébredő reneszánsz szellem világa – tárul fel ezen ajtó mögött, de oda majd egy másik előadáson lépünk be.

 

Köszönöm a figyelmüket!

 

A 2009. szeptember 29-én, a Szakrális terek építészete – belsőépítészete 3. – „JEL - JELEK - JELRENDSZEREK” című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata)

Nyomtatásban megjelent: Jelek. 2011, Budapest, Magyar Építész Kamara, 21-31.o.

 

 

 

 

 


Vissza