FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS

TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN

KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER


 

Kreatív bizonytalanság

Írta: Nagy Orsolya

 

Sanford Kwinter: Far from Equilibrium: Essays on Technology and Design Culture, Actar 2008

 

Sanford Kwinter könyve 2008-ban jelent meg, de a közölt írások többsége jóval korábban keletkezett. A szövegek jelentős része az ANY folyóiratban jelent meg, vagyis az 1990-es évek építészeti diskurzusához tartozik, néhány pedig különböző eseményekre, konferenciákra készített előadások átirata. Ezek alkotják a kötet főszövegét, de közöttük, külön kihajtható lapokon további, az adott szöveghez kapcsolódó rövidebb épületkritikák is helyet kaptak.

A cím arra a termodinamikai szabályra utal, amely szerint az egyensúlyi helyzethez közeli állapotban a zavaró tényezők könnyen kiolthatók, viszont minél messzebb van egy rendszer az egyensúlyi állapottól, annál nagyobb valószínűséggel következnek be váratlan, érdekes, radikális és előre nem látható események. Az építészet és a tervezés nyelvére lefordítva: ez a bizonytalanság a kreativitás előfeltétele.

Kwinter arról az útkeresésről beszél, amely átszőtte az 1990-es éveket, és amely máig tart: az építészet hagyományos szerepének eltűnése, új lehetőségek keresése, az új technológiák kiaknázása, a városi életmód változása. Mindezen új kihívásokkal az építész csak úgy nézhet szembe, ha elfogadja a megváltozott helyzetet, és mesterségbeli tudását a jelenkor kínálta eszközökkel ötvözi.

A könyv első felében a szerző ismerteti azokat az akadályokat, amelyek gátolják az építészet fejlődését, megfosztják az építészeket a hagyományos, évszázadok során kialakult szerepüktől és a szakma hagyományos értelmezéseitől, majd a második felében különböző utakat felkínálva kijelöli  a továbbhaladás új irányát.

A hagyományos értelmezés szerint az építészet a civilizáció kezdete óta a fejlődés jelzője volt: a gazdag, virágzó kultúrák gazdag építészeti örökséget hagytak az utókorra, ami pedig gátolta a fejlődést, az építészeten is nyomot hagyott. Az ipari forradalommal azonban a fejlődés jelzőjének szerepét átvették a gépek, amelyek a – technológiai – fejlődésbe vetett hit hordozóivá váltak. A Titanic elsüllyedésének a társadalomra és a korszellemre gyakorolt hatását például könnyebben megérthetjük, ha az óceánjáróra, mint az adott kor fejlettségi szintjének mércéjére tekintünk. Kwinter elmarasztaló szavai, amelyekkel a bilbaói Guggenheim Múzeumot illeti, nem az adott épületnek vagy az építésznek szólnak, hanem az építészetnek a társadalmi párbeszédben elfoglalt helyére: az építészet nem fontos, már nem látja el azt az indikátori szerepet, amelyet egy évszázaddal korábban még megtartani igyekezett – nem az épületek jelzik a fejlődést, hanem például a hangsebességet átlépő autó (Mach 1 and Other Mystic Visitations). Lesznek-e még építészek 30 év múlva? – veti fel a provokatív kérdést. Hiszen ha az építészek nem hajlandóak kezet nyújtani a társtudományoknak és elfogadni az új kihívásokat, könnyen magukra maradhatnak.

Az infrastruktúra fontosságára hívja fel a figyelmet a Playboys of the Western World című írás: az építészeket annyira elfoglalják a külsőségek, a különböző formai bravúrok, hogy észre sem veszik az infrastruktúra jelentőségét és a fejlődésben elfoglalt, immár az építészeténél sokkal fontosabb szerepét. Kwinter az infrastruktúrába szinte mindent beleért,  ami városi környezetünket alkotja, az utaktól és a közművektől kezdve olyan fogalmakat is, mint a piac, a tőzsde, az igazságszolgáltatás, az iskolarendszer, a közintézmények, vagy olyan alapvető szolgáltatásokat, amelyek fontosságát akkor érzékelnénk igazán, ha megszűnnének, mint a víztornyok, a rendszeres hulladékelszállítás, vagy a városi közvilágítás. Mindezek amellett, hogy sokkal fontosabb mutatói a gazdasági fejlettségének, mint az önmagukban álló épületek, a további fejlődés előidézői is egyben. Ebben a helyzetben az építész feladata, hogy tudomásul vegye e sokféle hálózat jelenlétét, és olyan épületeket hozzon létre, amelyek ezekre a rendszerekre épülnek rá, vagy még inkább: ezekből a rendszerekből nőnek ki. A Fuller Themselves című írás Buckminster Fuller tervezői szemléletét ismerteti, amely példaként szolgál a mai építészek számára: rendszerben gondolkodott, és nem az önmagában álló épületek érdekelték, hanem a politikai, gazdasági rendszeren belüli fejlesztés tervezése. A szerkezetre úgy tekintett, mint az energia testté formálódására az információ által, amivel közelebb állt a matematikához, mint a kőből és fából, betonból és acélból konstruáló mérnöki szemlélethez. Kwinter felhívja a figyelmet a kísérletezés és a kutatás fontosságára, amely egy olyan „nem egyensúlyi állapot”, amire a könyv címe is utal: a kreativitás legfontosabb előfeltétele.

Érdekes párhuzam figyelhető meg két írás között: a The „Avant-Garde” in America (or the Fallacy of Misplaced Numbers) szerint az európai Modern Mozgalomból Amerika csak a formát és az eszköztárat vette át, a gondolati alapokat nem, amely gátat szabott a továbbfejlődésnek. Később ugyanezt állítja a szerző a What’s Eating Charles Gwathmey (and this Generation)? című szövegben a formalizmusról, igaz, ezért egyetlen személyt, Philip Johnsont tesz felelőssé, aki a társadalmi elkötelezettséget és a formalizmust, mint belső alakító erők kifejeződését egy kivételezett személy könnyed játékává degradálta. Pedig a valódi formalizmus szintén egy „nem-egyensúlyi állapot” lehetne, amelyben az épületeket inkább alakítják, mintsem tervezik.

A The Wiring and Waning of the World című írás a mai, „behálózott” társadalom veszélyeire hívja fel a figyelmet. Visszatérő motívum a könyvben, de itt jut leginkább kifejezésre a félelem: sok mindent kaptunk a technológiai társadalomtól, de vajon az mit vett el tőlünk? Kwinter szerint sosem fogjuk megtudni, mitől fosztott meg bennünket a világ, amelyben élünk. Ki sem tudjuk fejezni a hiányt, hiszen a felszabadulás a természet kiszámíthatatlansága alól és a technikai tudás fejlődése végérvényesen összemosódott a tudatunkban. Igaz, hogy a mai világ kiszámíthatóbb, mint korábban, viszont cserébe el kell fogadnunk a soha ilyen mértékben nem tapasztalt transzparenciát: ha az autópályát használjuk, könnyen követhető, hogy merre jártunk, milyen átlagsebességgel haladtunk. Ugyanígy nem kívánatos, hogy bárki követhesse, milyen útvonalat jár be valaki ebédszünetben – de ha például a mobil telefonját használja, hamar a kíváncsi szemek prédájává válhat.

Kwinter szerint ez a folyamat nem a közelmúltban kezdődött, hanem a reneszánsz időszakában: az óra, a könyvnyomtatás és a tájékozódást szolgáló eszközök kifejlesztése jelentették a deterritorializáció első lépéseit. A jelenkor információs forradalma általános felfogás szerint pozitív fogalom, Kwinter azonban Arno Penzias fizikust idézve felveti, hogy senkit sem tenne boldoggá, ha felajánlanák neki, hogy a mostaninál tízszer több információt kaphat. A mai információ áradat nem más, mint egy moderálás nélkül ránk zúduló adattömeg, amelyből válogatnunk kell. Fontos megjegyezni, hogy ez a írás 1994-ből való, amikor még csak jósolhatta az internethasználat várható veszélyeit – és jóslatai igen pontosnak bizonyultak!

A kreatív bizonytalanság létrehozásának további módjait ismerhetjük meg a könyv második felében: ezek közül legfontosabbak az ötvözés, a játék és az esemény. Az ötvözet fogalma többször visszatér különböző szövegkörnyezetekben: úgy is, mint a különböző szakmák közötti párbeszéd fontosságának hangsúlyozása, úgy is, mint a különböző anyagok kölcsönhatása: új anyagok előállítása, amelyek új formák és új szerkezetek létrejöttét segítik elő. Kwinter hangsúlyozza az anyag és a geometria egységét, és többször szóba kerül a mintázatok létrehozása, a sorolás, az összekapcsolás, amelyek magasabb szintű értéket hoznak létre, mint amivel az alkotóelemek önmagukban rendelkeznek. A Play Time című rövid írás a játék kreatív szerepére hívja fel a figyelmet: a játék nem más, mint kötöttségek nélküli kreatív gondolkodás, az ideiglenesség, a bizonytalanság állandó jelenlétével, amely a játékot izgalmassá teszi. Az esemény fontosságát az emberi idegrendszer működésével indokolja: a mozgó, változó környezetet könnyebben fel tudjuk fogni, mint a kizárólag téri élményt. Nem véletlen, hogy ezt – anélkül, hogy tudnánk róla – ki is használják, például a bevásárlóközpontokban tudatosan beépített zavaró tényezők terelik a gyanútlan vásárlót egy gondosan megtervezett útvonalra, amelyen végül 90%-ban olyan termékeket fog vásárolni, amelyekre belépésekor még csak nem is gondolt. A szerző  az építészetben is előremutatónak tekinti, hogy többféle érzékszervre, vagy az egész idegrendszerre ható épített környezetek jöjjenek létre, ami az elmúlt tizenöt év során be is következett.

A könyv utolsó szakaszában több olyan szöveget olvashatunk, amelyek az ember és saját, illetve társadalmi múltja közötti kapcsolatot vizsgálja. A korábbi ideológiák nem tűnnek el, csak kikerülnek a látható tartományból, és megüresedett helyüket átveszi egy újabb világnézet, amely nem is annyira különbözik a korábbitól – veti fel Kwinter az Infrared, the Treason of Language, and the Failure of the Geometric Imagination című tanulmányban. Párhuzamba állítható például az osztályharc és a szabad piaci verseny, így lehetséges, hogy anélkül, hogy ellentmondásba kerülnének a kommunista ideológiával, a szabad piac bizonyos törekvéseit is támogassák Kínában. Nemcsak a különböző ideológiák közötti hasonlóságokkal magyarázható ez a látszólagos könnyű átjárhatóság, hanem azzal is, hogy mindkét ideológia az adott területen élők nyelvén szól, az adott nép kultúrájából, múltjából építkezik, tehát hely specifikus, ahogy a mai orosz kapitalizmus is egyaránt merít a cári Oroszország és a Szovjetunió infravörös tartományba száműzött – de el nem feledett – hagyományaiból.

A The Geometry of Cinders című írás Peter Eisenman – akkor még csak terven létező – berlini zsidó emlékhelyéről szól, és sokféle asszociációt vonultat fel a műalkotás értelmezésére: a halotti lepel, a hullámzó tenger, egy gabonamező, egy darabka héber írásjelekkel írt Szentírás. De a szabályos raszter kifejezi azt a racionális világot is, amelyből a náci ideológia kinőhetett, emlékeztet arra a szigorú, mérnöki szervezettségre, ipari kutatással, technikai tudással támogatott munkára, amellyel a holokausztot levezényelték. Emlékeztethet temetőre, de városra is: lehet az ostrom utáni, az ember nélküli város. Így a holokausztra is gondolhatunk úgy, mint az emberi civilizáció ellen mért támadásra, a városi civilizáció ellen, amelyet a zsidók jelképeztek. Az emlékhely kiszakítja az adott területet, amelyen épült, a mindennapok rutinjából, és ugyanígy kiszakítja a látogatókat is.  Éppen ezért elsődleges, hogy többféleképpen lehessen értelmezni egy emlékhelyet, hiszen a látogatói élménynek fontos eleme a saját történet megélése. Itt válik egyértelművé az építészet új útja: a képzőművészet már nem alkalmas a társadalmi szerep betöltésére, túlságosan kommersszé vált a XX. század során, így helyébe léphet az építészet. A zsidó világszemlélet is tartogat követendő elemeket az építészet számára, hiszen az egyiptomi kultúrával szemben, amelyet alapul véve a klasszikus görög és római, és az egész nyugati kultúra kifejlődött, a zsidó kultúra alkalmaz olyan progresszív elemeket, mint a fluiditás, vagy az események előtérbe helyezése.

Sanford Kwinter írásai korántsem mentesek az erős érzelmi töltettől. E szokatlan vehemenciának elfogadásához szükséges tisztázni a műfajt – ez pedig az esszé, mint azt a szerző már a címben rögzíti. A szövegek minden esetben a szerző álláspontját tükrözik az adott felvetéssel kapcsolatban, ellentmondást nem tűrve védik – vagy éppen támadják – a felvetett eszmét, gondolatot, építészt vagy építészeti irányzatot. Bár a szerző sok esetben hivatkozik másokra, illetve idéz másoktól, ezen idézeteket nem ütközteti egymással vagy saját álláspontjával, hanem saját álláspontját támasztja velük alá. A főszövegeket kísérő rövidebb épületkritikák között olyan építészek munkáit vonultatja fel, akik munkásságát előremutatónak tekinti, például Bernard Tchumi, a Diller Scofidio + Renfro, a Coop Himmelblau, a FOA vagy Zaha Hadid.

A betűtípus az egész könyvön keresztül, oldalanként változik, ami nyilván magyarázatra szorul, amelyet meg is kapunk a kötet végére illesztett megjegyzésben: a különböző betűtípusokat vonalvastagság, térköz és a nagy- és kisbetűk magasságának aránya alapján csoportosították, majd úgy rendezték sorba, hogy a könyvben előrehaladva a sűrűbb betűtípusoktól a ritkábbak felé tart az olvasó. A szerző által adott magyarázat szükséges volt, mert enélkül inkább csak a betűtípusok állandó változása és összevisszasága érzékelhető. A tipográfia e különös módjának alkalmazása több mindent elárul korunkról: egyrészt beszél a változatosságról, amely elárasztja életünket, és a felkínált utak közötti döntés nehézségéről, másrészt beszél az újdonságról, mint önmagában vett értékről: ha még senki nem alkalmazta többlet tartalom hordozójaként a betűtípusok állandó és szisztematikus változását, akkor éppen itt az ideje, hogy valaki megtegye. De ezzel a tettel meg is szünteti a lehetőségét annak, hogy bárki a jövőben ugyanígy tegyen, mert az újdonság ereje második alkalommal már nem működne.

Említésre méltó az a gazdag képanyag, amely a szövegeket kíséri. Az épületeken és az épített környezeten kívül az illusztrációk elsődleges témája a technológiai társadalom, a XX. század és napjaink fejlődésbe vetett hitének optimista képei: tanteremnyi számítógép a század közepéről, hangsebességet átlépő repülőgép és gépkocsi, nanocsövek, humán genom.

A szerző, bár építészeti kritikával foglalkozik, önmaga nem építész, és ez gyakran áthallatszik a szövegeken: habár helyenként többes szám első személyben szól az építészetről (pl. kihívások, amelyekkel szembe kell néznünk), a különbségtétel egyértelmű: az építészek, akiket helyenként elmarasztal, akikről helyenként lelkesen szól, egy olyan csoport tagjai, amelybe ő, Sanford Kwinter nem tartozik bele. Ez az elkülönülés távolságtartást is sejttet, de erről szó sincs – például Peter Eisenmannal szembeni elfogultsága egyértelmű. Ez persze nem baj, hiszen azt kapjuk, amit a könyv alcíme is ígér, esszéket, amelyek nem valamiféle univerzális, objektív igazságot szolgáltatnak, hanem egy nagy tudású, széles körben tájékozott építészetteoretikus gondolatait mutatják be.

 

 

Az írás az OTKA 72671 számú, Cselekvő elmélet. Az építészetelmélet változó szerepe az ezredfordulón című kutatása keretében született.


Vissza