FELELŐS SZERKESZTŐ:
Dr. KALMÁR MIKLÓS

TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ:
Dr. SIMON MARIANN

KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ:
Dr. RABB PÉTER

Befejezetlen helyek és identitások

Írta: Rózsa Sára

Kim Dovey: Becoming Places: Urbanism / Architecture / Identity / Power. Routledge 2009

A Becoming Places a hely és identitásformálás gyakorlatairól és politikájáról szóló tanulmánykötet, ausztrál szerző és szerzőtársai munkája. Azokat a kényes és nehezen követhető utakat mutatja be, amelyek által azok, akik vagyunk körülvétetünk azzal, ahol vagyunk. A valamivé válásról, a létrejövésről szól, ami általunk, rajtunk keresztül történik meg, de paradox módon ugyanakkor akaratunkon és tudtunkon kívül velünk is megesik.

Konkrétabban, a könyv egy jól körülhatárolható hely kialakításának térbeli, városszerkezeti, morfológiai és nem utolsó sorban szociológiai kérdéseivel foglalkozik, a hely élményének mindennapi aspektusait kapcsolva össze Deleuze és Bourdieu szociális elméleteivel. Az első részben az elméleti hátteret bemutató, majd a második részben a keretelmélet szellemében végzett esettanulmányokat részletező tanulmánygyűjtemény címéhez méltóan az alakulás, a valamivé válás, a folytonos változás életszerűségére alapoz, szemben a fizikai keretek közé szorított helyek, illetve a definíciós keretek közé szorított, statikus koncepciókkal.

A heideggeri ontologikus being-in-the-world ( létezni a világban) status quo-val ellentétben a becoming-in-the-world (valamivé válni a világban) alternatíváját részesíti előnyben. Ebben az értelemben egy hely az emberek és a környezet dinamikus együttese, térbeli és egyúttal szociológiai képződmény: az „aki vagyok” és az „ahol vagyok” kölcsönös egymásrautaltságában.

Deleuze és Bourdieu elmélete bár több ponton különbözik, néhány lényeges hasonlóság mégis megtalálható bennük: mindkettő hangsúlyozza a térbeliség és társadalmiság integritását, egyik sem választja ketté az alanyt a tárgytól, a cselekvőt az elszenvedőtől – tehát kölcsönös egymásra hatást feltételez. A két filozófus szociális elméleteire visszautalva a tér fogalmát a könyv, mint „szocio-térbeli együttes” (Deleuze nyomán) illetve „beágyazott habitus” (Bourdieu nyomán) határozza meg. Amíg Deleuze tudományos leírást ad a valamivé válásra, a változásra, Bourdieu meggyőzően magyarázza meg, hogy miért nem változnak, miért nem tudnak változni a dolgok, és rámutat arra, hogy a külsőben tetten érhető változás gyakran ugyanazt a magot borítja. A „habitus” tehát bezár minket a hely fogalmába, ami megegyezik az egyén helyével a világban. Ezzel szemben az „együttes” (assemblage) deleuze-i értelemben az az egész, amelynek tulajdonságai a részek interakcióiból alakulnak, fejlődnek ki.

Bár a tanulmánykötetnek a helyek aktív alakításában való támpont adása is célja, mégis inkább a természetes, spontán alakulás, a művi, tudatos beavatkozás nélküli valamivé válás folyamata az, ami tanulságos, életszerű, az elmélet szükségességét némiképp megkérdőjelező, épp ezért sokszor a tudományos főáramban nem publikusnak ítélt. Maguk a témák is olykor ugyanilyen szemtelenül „szalonképtelenek”, a látni vágyott illúzióját ugyanis kíméletlenül leleplezik.

Hármat emelnék ki a hét esettanulmányból, amelyek tipikusan változásban lévő helyeket mutatnak be, mivel különböző okokból bár, de egyik hely jelenlegi társadalmi status quo-ja sem tekinthető véglegesnek és hosszú távon fenntarthatónak. Ebből kettő a tervezés nélküli, spontán társadalmi térhasználatot elemzi deviáns szubkultúrák életmódján keresztül, míg a harmadik egy hatalmi struktúra erőszakos beavatkozását a térhasználatba. Vagyis mindhárom egy – alulról vagy felülről – szélsőséges társadalmi réteg és a téralakítás viszonyát mutatja be. Az alsó rétegek intenzíven és kreatívan használják és a használaton keresztül alakítják a meglévő térstruktúrákat, hatékonyan igazítják azokat saját – akár deviáns (pl. droghasználat, bűnözés) – igényeikhez. Ezzel szemben a másik pólus, a legitim hatalom a térstruktúrába való beavatkozás által – amely szimbolikus üzenetével alkalmas más társadalmi rétegek manipulálására – tudatosan saját helyzete megerősítésére törekszik.

Az első tanulmány – New Orders: Monas and Merdeka Square (Új rend: a Monas és a Merdeka tér, szerzők Kim Dovey és Eka Permanasari) – a jakartai nemzeti emlékmű és annak helyéül szolgáló tér kialakításának, illetve későbbiekben történő drasztikus körülhatárolásának történetét, társadalmi hatásait elemzi. A tanulmány szimbolikusan jeleníti meg a társadalom és egy hely viszonyát, vagyis a nép történelme és jövőbeli sorsa tükröződik, formálódik a tér státusza által. A jakartai Merdeka tér története az indonéziai új politikai korszak feszültségeit és ellentmondásait hordozza magában, ugyanakkor az ebbe ágyazott lehetőségeket is. Az emlékmű és a tér szimbolizálja az egyenlőségre törekvés reményeit, ám mivel ezek elkerítettségüknél fogva csupán a látványosság szerepét tölthetik be, ahelyett, hogy a politikai részvétel helyei lennének, a reményt is a felszínes látványosság, az illúzió szintjén hagyják érvényesülni, hatni. Az elérhetőség közelségét azonban kétség kívül magukban hordják, sőt, egy esetleges fejlesztés, újjáépítés által a nemzet képének újragondolási lehetőségét is.

A második tanulmány – Becoming Prospeorus (Felvirágzás, szerzők Kim Dovey és Wyriono Rharjo) – egy informálisan kialakuló városrészt mutat be az indonéziai Yogyakarta városában. Ez a tanulmány az állam formális kontrollján kívül működő társadalmi réteg és a rá jellemző spontaneitás szellemében létrehozott hely viszonyát mutatja be, egy az államhatalom és magasabb társadalmi státuszok nézőpontjából tulajdonképpen láthatatlan helyet. Az ilyen spontán módon „felvirágzó” telepekkel nem véletlenül nem foglalkozik az urbanisztika. Egyrészt, mert szigorúan véve nem tartoznak a tudományág keretei közé (hiszen tervezés nélküliségről van szó), másrészt mert az ezekkel kapcsolatos megdöbbentő számadatok és társadalmi tendenciák hosszú távú következményei beláthatatlanok. Gyorsabban nőnek ugyanis, mint bármelyik más formája a városiasodásnak, lényegében véve fejlődésük, növekvésük kontrollálhatatlan. Az ENSZ előrejelzése szerint a városi nyomornegyedek népessége 2030-ra eléri a 2 milliárdot és ezzel a legjelentősebb városszervezési formává válik. Jelenleg ezek a telepek az urbanizmussal foglalkozó tanulmányok fekete foltjai, általában láthatatlan és nem kutatott morfológiai egységekként. A láthatatlanság előny és hátrány egyszerre, ugyanis ez által a lakók egyrészt védve vannak, másrészt viszont csapdába estek.

A harmadik tanulmány – Safety Becomes Danger: Drug Use in Public Space (A biztonság veszéllyé válik: droghasználat a közterületen, szerzők Kim Dovey és John Fitzgerald) – a városi droghasználat szokásait mutatja be Melbourne belvárosának egy negyedében. Az esettanulmány a droghasználók számára biztonságos és ezért népszerű helyeket, térbeli-szociológiai képződményeket elemzi. Az ebben az értelemben vett „biztonság” kétarcú: egyrészt rejtőzködési lehetőséget jelent az esetleges lelepleződés és az ezzel járó szankciók ellen, másrészt szociális védőhálót az önpusztítás drasztikusabb következményei ellen, hiszen a közterület mindenki számára való hozzáférhetősége egy esetleges túladagolás következtében nagyobb esélyt jelenthet a túlélésre. Ilyen értelemben a helynek láthatatlannak, ám mások által is elérhetőnek kell lennie.

Számomra e három fenti téma képviseli az esettanulmányok közül a kevéssé konvencionális irányvonalat, azt a spontaneitást, frissességet, a befejezetlenség esetlegességét és előre nem sejthető izgalmát, amelyre a könyv alapgondolata is épül. Ezek jelenítik meg leginkább a könyv címében is élő szellemét, hiszen e helyek változása, valamivé válása – bár a változás iránya nem látható előre – de térbeli vagy társadalmi fenntarthatatlanságuk miatt szükségszerű, jelenlegi helyzetük szociológiai-morfológiai pillanatkép-szerű.

Mindhárom tanulmány némiképp megkérdőjelezi az elméletek szükségességét, inkább további, a valós viszonyokat hatni engedő, dinamikus interdiszciplináris elméletek kialakításának szolgálhat alapul. Urbanisztikai szempontból mindhárom normaszegőnek mondható, hiszen a mai „legitim” várostervezési rendbe, amelyben a demokratikus hatósági szerepvállalás, mint közösségi kontroll is elfogadott, egyik sem illik bele. Vagy másképp fogalmazva: szociológiai szempontból nézve a társadalmi erők győzelmét jósolja a tudatos térszervezési elméletek, programok, törekvések és ideák felett.

Tulajdonképpen ezen, a térbeliség és társadalmiság kölcsönhatásának érzékeny határvonalán egyensúlyoz végig a könyv szerzője és szerzőtársai, egyszer az egyik, egyszer a másik oldal fontosságának területére billenve át. Olyan inspiráló, továbbgondolandó kérdéseket vetve fel, amelyeket hétköznapi életünkben, hétköznapilag ismert helyeinken járva nem látnánk meg, mert rejtve vannak, valóságos falak, vagy előítéletekből adódó korlátok mögött, és helyzetük, rejtőzködésük, észrevehetetlenségük konzerválja, meg is pecsételi sorsukat. A láthatatlanság ugyanis, mint láttuk, előny és hátrány egyszerre, ami által az adott terület lakói egyrészt védve vannak, másrészt viszont csapdába estek. Ezek a társadalmi illetve valóságos falak, korlátok azok, amelyek az elzárt világokon belül megteremtik a „veszély biztonsággá válik” status quo-ját, míg össztársadalmi, illetve esélyegyenlőségi szempontból a „biztonság veszéllyé válik” dilemmája merül fel.

Válaszokat nem, csak kérdéseket kapunk. Falak mögül előhúzott, biztonságosan veszélyes kérdéseket befejezetlen helyekről és félkész identitásokról.

Az írás az OTKA 72671 számú, Cselekvő elmélet. Az építészelmélet változó szerepe az ezredfordulón című kutatása keretében született.

 


Vissza