|
FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. KALMÁR MIKLÓS TUDOMÁNYOS SZERKESZTŐ: Dr. SIMON MARIANN KÉP- ÉS SZÖVEGSZERKESZTŐ: Dr. RABB PÉTER |
Museo Iberico:Kiállítóterek környezetikontextusának vizsgálata az Ibériai félszigetenÍrta: Kóródy Anna, Szendrei ZsoltBevezetés Egy épület csak környezetével együtt értelmezhető, de az épület és a környezet viszonya sokfajta lehet. Az illeszkedés módját meghatározó építészeti magatartást számos különböző tényező befolyásolja, amiknek vizsgálata elengedhetetlen egy épület környezeti kontextusának megértéséhez. Az illeszkedés összefügg az épületet körülvevő terület jellegével, az épület funkciójával, illetve az építészeti szándékkal. A kontextus vizsgálata különösen érdekes kiállítóterek és múzeumok esetében, mivel itt a rendeltetés egyfajta ikonszerűséget, domináns megjelenést követel az épülettől, ennek építészeti megjelenése számos eszközzel történhet. Vizsgálatunk tárgyát az Ibériai félsziget kiállítóterei és múzeumai képezték, a sokszor példaképként elénk állított kortárs spanyol illetve portugál építészet köréből emeltünk ki példákat, amelyek jellegzetesek környezeti kapcsolataik szempontjából. A vizsgálat során három, építészeti hozzáállás szempontjából jelentősen eltérő területtípust különítettünk el. Egymástól függetlenül tanulmányoztuk a sűrű városi szövetben, rehabilitált ipari övezetben, illetve természeti környezetben fekvő múzeumokat, hiszen az illeszkedés mindig relatív, csak az épületet körülvevő környezet jellegének tükrében értelmezhető. Az eltérő környezeti mintákból épületpárokat emeltünk ki, amik karakteresen eltérő módon reagálnak az őket körülvevő világra. 1. Illeszkedés sűrű városi szövethezA történeti elemekkel rendelkező sűrű belvárosi szövet jelenti a legnagyobb kötöttséget az épület és a környezet illeszkedése szempontjából. Az új és a régi találkozása mindig kérdéses pontja volt az építészeti formálásnak, és a műemléki környezetbe való tervezés különösen kényes feladat. Jellegzetes példa a történeti városszövethez való illeszkedésre az azonos helyszínen, egymástól alig pár száz méterre fekvő Prado és a Caixa Fórum épülete. Mind a kettő Madrid központi sugárútján, a Paseo del Prado-n, a múzeumi negyedben áll. Az alkotók, Rafael Moneo illetve a Herzog & de Meuron építészpáros egészen más módon kezdtek hozzá az épületek átalakításához, hiszen bár a városi környezet azonos, a tervezési feladat mégis különböző volt. A Prado (Museo del Prado) Európa öt legismertebb múzeuma közé tartozik, eredeti épületszárnya Juan de Villanueva tervei alapján készült el 1819-ben. A mai állapot többszöri átalakítás eredménye, Rafael Moneo 16.000 négyzetméteres bővítését 2007-ben csatolták hozzá. A bővítmény az eredeti szárny szabadon álló pavilon jellegét nem befolyásolja, az új épület felszín felett megjelenő tömege a régi résztől függetlenül áll. A belsőben jól elkülöníthető a történeti rész és a kortárs bővítés határa, ezt jelzik mind az alkalmazott anyagok, mind a tömegformálás. A bővítmény a Prado alapvetően kötött térrendszerét szabadon kezelt térstruktúrával egészíti ki, ami az új kiállítóterek mellett a fogadó és a kiszolgáló helyiségeket is jellemzi. Az új csarnok jellegű tér pillérei között teljes mértékben szabadon alakítható tér jött létre, ami a Prado időszaki kiállításainak ad otthont. Ezzel a bővítéssel a Prado kiállítótereinek térstruktúrájában fel tudja vonultatni az összes alaptípust, így a lehető legszélesebb körben tud alkalmazkodni a különböző kiállítási rendszerekhez. A beavatkozás meghagyta a főszerepet az eredeti épületnek, és szerényen meghúzódik a háttérben, a múzeum mögött emelkedő domboldalban. Ezt az anyaghasználat is tükrözi – a homlokzat domináns anyaga a régi épületnél alkalmazott elemek tiszteletben tartásával a madridi városképben is meghatározó vörös tégla – szürke gránit párosítás lett. A régi és új részt üvegfolyosó köti össze, de az új egységet közvetlenül az utcáról is meg lehet közelíteni, a Cristina Iglesias szobrászművész tervezte bronzkapun át. Az enteriőr uralkodó anyagai a gránit, az üveg, a tölgyfa és a bronz. A tömegformálás érdekessége, hogy az eredeti Prado épület tiszteletben tartása érdekében a tervező domináns tömeget nem helyezett közvetlenül a régi mellé, a Jeromos kolostor csak a föld alatt kapcsolódik hozzá, így különálló tömbnek tűnik. A kettő közötti új bejárati csarnok alacsony tömegét zöldtető takarja, ami utcaszinthez kapcsolódó parkként működik. Az új főbejárat lehetővé teszi az időszaki kiállítások független látogatását is. A múzeum szíve az az apszissal ellátott csarnok, ahol a régi épület középtengelye és az új előcsarnok találkozik. A pompeji vörösre festett falak előtt a Hadrianus tivoli villájából előkerült múzsaszobrok állnak, az izgalmas térformát pedig a mennyezet speciális szerkesztésű, levélerezet-szerű bordasora hangsúlyozza. Az apszis körül beépítetlenül maradt udvar fellazítja a múzeum középső részét, és természetes fényt enged a belső terekbe. Világszerte megfigyelhető az a tendencia, hogy egy múzeum látogatottságának növelése érdekében sztárépítészt kérnek fel, hogy meghökkentő alkotásával becsábítsa a látogatókat. A folyamat hatása kedvező, ha az őt körülvevő környezetre fejlesztően hat, mint például Bilbao esetében, ha azonban túl sok egymással konkuráló épület kerül egymás mellé, mint a sevillai világkiállítás területén, akkor ezek gyengítik egymást és végeredményben a területet is leértékelik. A Madrid ’művészeti aranyháromszögében’ (Triángulo del Arte) álló domináns múzeum épületek elhelyezkedésük, környezetük illetve az őket elválasztó távolság miatt erősítő hatással vannak egymásra.
1. ábra: Madrid, Paseo del Prado A Prado (Museo del Prado) Európa öt legismertebb múzeuma közé tartozik, eredeti épületszárnya Juan de Villanueva tervei alapján készült el 1819-ben. A mai állapot többszöri átalakítás eredménye, Rafael Moneo 16.000 négyzetméteres bővítését 2007-ben csatolták hozzá. A bővítmény az eredeti szárny szabadon álló pavilon jellegét nem befolyásolja, az új épület felszín felett megjelenő tömege a régi résztől függetlenül áll. A belsőben jól elkülöníthető a történeti rész és a kortárs bővítés határa, ezt jelzik mind az alkalmazott anyagok, mind a tömegformálás. A bővítmény a Prado alapvetően kötött térrendszerét szabadon kezelt térstruktúrával egészíti ki, ami az új kiállítóterek mellett a fogadó és a kiszolgáló helyiségeket is jellemzi. Az új csarnok jellegű tér pillérei között teljes mértékben szabadon alakítható tér jött létre, ami a Prado időszaki kiállításainak ad otthont. Ezzel a bővítéssel a Prado kiállítótereinek térstruktúrájában fel tudja vonultatni az összes alaptípust, így a lehető legszélesebb körben tud alkalmazkodni a különböző kiállítási rendszerekhez. A beavatkozás meghagyta a főszerepet az eredeti épületnek, és szerényen meghúzódik a háttérben, a múzeum mögött emelkedő domboldalban. Ezt az anyaghasználat is tükrözi – a homlokzat domináns anyaga a régi épületnél alkalmazott elemek tiszteletben tartásával a madridi városképben is meghatározó vörös tégla – szürke gránit párosítás lett. A régi és új részt üvegfolyosó köti össze, de az új egységet közvetlenül az utcáról is meg lehet közelíteni, a Cristina Iglesias szobrászművész tervezte bronzkapun át. Az enteriőr uralkodó anyagai a gránit, az üveg, a tölgyfa és a bronz. A tömegformálás érdekessége, hogy az eredeti Prado épület tiszteletben tartása érdekében a tervező domináns tömeget nem helyezett közvetlenül a régi mellé, a Jeromos kolostor csak a föld alatt kapcsolódik hozzá, így különálló tömbnek tűnik. A kettő közötti új bejárati csarnok alacsony tömegét zöldtető takarja, ami utcaszinthez kapcsolódó parkként működik. Az új főbejárat lehetővé teszi az időszaki kiállítások független látogatását is. A múzeum szíve az az apszissal ellátott csarnok, ahol a régi épület középtengelye és az új előcsarnok találkozik. A pompeji vörösre festett falak előtt a Hadrianus tivoli villájából előkerült múzsaszobrok állnak, az izgalmas térformát pedig a mennyezet speciális szerkesztésű, levélerezet-szerű bordasora hangsúlyozza. Az apszis körül beépítetlenül maradt udvar fellazítja a múzeum középső részét, és természetes fényt enged a belső terekbe. Világszerte megfigyelhető az a tendencia, hogy egy múzeum látogatottságának növelése érdekében sztárépítészt kérnek fel, hogy meghökkentő alkotásával becsábítsa a látogatókat. A folyamat hatása kedvező, ha az őt körülvevő környezetre fejlesztően hat, mint például Bilbao esetében, ha azonban túl sok egymással konkuráló épület kerül egymás mellé, mint a sevillai világkiállítás területén, akkor ezek gyengítik egymást és végeredményben a területet is leértékelik. A Madrid ’művészeti aranyháromszögében’ (Triángulo del Arte) álló domináns múzeum épületek elhelyezkedésük, környezetük illetve az őket elválasztó távolság miatt erősítő hatással vannak egymásra.
2-3. ábra: Madrid, Prado Múzeum, 2002-2007. Építész: Rafael Moneo
Amíg a Prado bővítése érvényesülni hagyja a meglévő épületet, hiszen a látogatókat a múzeum hírneve csalogatja be, addig a Caixa Fórum önmaga reklámja. A zártsorú beépítésű környezetben álló ipari épületet úgy alakították át, hogy külsején részlegesen meghagyták az eredeti burkolatot. A megtartott téglahomlokzat illeszkedik a környezetbe, de a talajtól való elválása hangsúlyossá teszi. A meglévő városszövetet is az épülethez alakították, az előtte álló ipari funkciójú épületet elbontásával. A Caixa Fórum nem idomul környezetéhez, hanem dominánsan előtérbe helyezkedik. Helyén egy 1899-ben épített, Jesus Carrasco, Munoz Encina és Jose Battle által tervezett központi áramszolgáltató épület állt, az előtte fekvő téren pedig egy gázelosztó központ. A tervezők az erőmű jellegzetes, telibe fúgázott téglahomlokzatát megőrizték, az előtte fekvő teret pedig felszabadították, hogy az épület kellő teret kapjon. A létrejött négyszög alaprajzú, három oldalról zárt tér a sugárút bővületeként is értelmezhető, ami bár csak egy foghíj, mégis koncentrálja a forgalmat és a figyelmet. A kiemelés további eszközei a keletkező foghíj két oldalán alkalmazott különleges burkolóanyagok: a zöld homlokzat és a Corten-acél felületek, amik a teret a körülvevő összefüggő történeti szövetben hangsúlyossá teszik. A téren alkalmanként meghökkentő, az aktuális kiállítás reklámjául szolgáló alkotást helyeznek el. Az átalakítás mértéke a rehabilitáció határait súrolja – bár az eredeti épület főbb homlokzati elemei megmaradtak, kulissza-szerűvé válásukkal elveszítették történeti gyökereiket, helyük nem változott azonban új kontextusba kerültek. A hagyományos elemek új, az eddigiektől alapjaiban különböző pozíciót kaptak, például a bejárat az eredeti földszint oldaláról az épület alá került, az eredeti járdaszint lesüllyesztése miatt. Az ipari épületből más nem maradt meg, csak a síkplasztikaként kezelt tégla homlokzat, amin az eredeti ablakokat befalazták, és helyettük új, az eredeti raszterbe nem illeszkedő nyílásokat vágtak. A földszint acél oszlopait statikai bravúrként elrejtették, így a múzeum szinte lebeg a fedett-nyitott tér felett. Ez az épület alatt keletkező nyomott belmagasságú tér megfelel a mediterrán hagyománynak, ahol a melegben különös értéke van az árnyékos köztereknek, de az emelkedő terepszint miatt aluljáró jellegű területté vált, és így nem tud tervezett rendeltetése szerint működni. A Caixa Fórum bővítésének specialitása, hogy vertikális irányban történt: egyrészt két földalatti szinttel, másrész két további emelettel. A felső részek rozsdás acél homlokzatburkolatot kaptak, a lézervágású lemezek tömör és csipkeszerűen áttört felületei váltják egymást. Ez az anyag reakció az ipari múltra, aprólékos, dekoratív kiképzése pedig a mór hagyományokat idézi. Az átalakítás mértéke drasztikus, a megtartott körítő falak inkább csak szimbolikus jelentéssel bírnak, hiszen az épület szempontjából nincs szükség rájuk, sőt úgy tűnhet, hogy csak nehezítették a beavatkozást. A megőrzött homlokzati felületek kontextust teremtenek a múlttal, és történeti kontinuitásba helyezik a múzeumot.
4-5. ábra: Madrid, Caixa Forum, 2001-2008. Építészek: Herzog & de Meuron 2. Illeszkedés külvárosi, ipari környezethez A laza beépítésű külvárosok, ipari területek a történeti városrészeknél kevesebb kötöttséget jelentenek az új épületek számára. Az ide települő kulturális funkciók, így például a múzeumok speciális szerepet játszanak a környék életében, ezért építészeti megfogalmazásuk lényegi kérdés. Betelepülésük a negyed megújulásának egyik eszköze lehet, illeszkedésüket pedig nagymértékben meghatározza a terület rehabilitációjának módja. Ez történhet egyrészt a város jelentős területére kiterjedő volt ipari zóna együtemű revitalizálásával, általában átfogó, nagyléptékű koncepció keretében, amikor a terület egésze új beépítést kap. Másrészt végbemehet egy lassabb átalakulás, az elszórtan fekvő felhagyott ipari épületek hasznosításával, megőrzésével és felhasználásával. Bilbao barnamezős területeinek rehabilitációja és a Guggenheim-effekt világszerte ismertté vált fogalom, Barcelona ipari zónáinak átalakulása azonban kevesebb publicitást kapott. A katalán főváros 2000-ben új városfejlesztési terveket készíttetett, amelynek célja a városközpontot övező dél-keleti városrész rehabilitációja. A belvároshoz csatlakozó tengerparti terület eredetileg egybefüggő ipari zóna volt, amit az eredeti funkció túlsúlya miatt a „katalán Manchester” gúnynévvel illettek. Az ezredfordulóra azonban az ipari termelés nagy része megszűnt, az alkalmazott technológiák elavultak, és így a gyárépületek nagy része elhagyatottan állt. A területet a 19. században Ildefonso Cerdá rendezte, a városmagot északról körbevevő Eixample városrészt kiszolgáló Sant Martí kerület részeként. A rehabilitációra kerülő közel 200 hektáros területet nyugatról az 1992-es olimpiai falu, keletről a Fórum épülete, északról a Jean Nouvel-féle Torre Agbar, délről pedig a tenger határolja. Az alapvető funkcióváltás során a nehézipari létesítményeket, amelyek komoly környezetterhelést jelentettek a városra, úgynevezett „tiszta” ipari tevékenységek váltották fel, mint az információs és kommunikációs technológiák, illetve orvos-technológiai cégek. Tíz egyetemi épület is került a területre, amiket a kutatás-fejlesztési profil erősítésére szántak, illetve folyamatban van a megfelelő infrastruktúra kiépítése, az üzleti szektor megcélzására. A megtelepülő funkciókra utal az a tény is, hogy a különböző területeket összefogó projekt a régi ’22a’ elnevezés helyett a ’Barcelona 22@’ nevet kapta. Az elképzelések fő irányvonalát jól mutatja, hogy a tervek szerint a terület teljes beépítésének 80%-át fogják kitenni a produktív ipari technológiák. A szennyező, zavaró ipari tevékenységek megszűntetésével, a korszerű infrastruktúra kiépítésével és nagyméretű zöldfelületek kialakításával jól élhető városrészt hoztak létre. Ezen a területen található, egymástól alig két kilométerre a Herzog & De Meuron építészpáros által tervezett Fórum és a Baas Architects terve, a Can Framis Múzeum. A két épület alapvetően eltérő módon viszonyul a környezetéhez, ami az építészeti hozzáálláson túl a megörökölt épített adottságok, az eltérő közvetlen környezet és a különböző funkciók eredménye.
4-5. ábra: Madrid, Caixa Forum, 2001-2008. Építészek: Herzog & de Meuron
6. ábra: Barcelona 22@ városfejlesztés
A 2004-ben épült Fórum (Edifici Fòrum) a városban megrendezésre került, négy hónapon át tartó UNESCO ’Kultúrák Nemzetközi Fóruma’ (Universal Forum of Cultures) konferenciasorozat központi épületeként készült, találkozási pontként a világ polgárai számára. A Fórum a Cerda-féle városszövetet átlósan átvágó Diagonal sugárút (Avinguda Diagonal) végpontja, és a tengerpart között található. A meglepő hatású, egyenlő oldalú háromszög alapforma a telek alakjából következett, ami az egész városon végigvonuló határozott háló-szerű utcarendszer, és az azt átlósan átvágó sugárút eredménye. Az első látásra önkényes forma, bár geometriailag illeszkedik a beépítéshez, kiemeli ezt a karakteres telekadottságot, és az épületet hatalmas jelképszerű elemmé alakítja. A Fórum az utak között kialakuló teljes területet lefedi, padlószintje pedig elemelkedik a földtől. A szabályos háromszög alakú épület fő funkcióként egy 3200 fő befogadására alkalmas auditóriumot foglal magába. A 25 méter magas tömeg külső homlokzatát bevágások tagolják, amiknek egy része tükör-hatású üvegekkel burkolt, optikailag csökkentve a tömbszerű épület súlyát. A hatalmas alapterületet több ponton függőlegesen áttörések lazítják fel, amik kapcsolatot teremtenek az épület alatti fedett-nyitott terek, az épület belső szintjei és az ég között, ez a kapcsolat a fényviszonyok következtében folyamatosan változik. A megnyitások belsejét különböző fényvisszaverő anyagok burkolják: reflektív üvegek és tükröző fém felületek. A környezetét uraló épületet sok bírálat érte. Jonathan Glancey, a ’The Guardian’ építészeti szakújságírója a Fórumot „furcsa űrhajóként”, illetve „a James Bond filmek alkalmas díszleteként” jellemezte.[3] Az épület ma üresen áll, ahogy az időszaki kiállításra készült létesítmények nagy része; csak alkalmi rendezvénynek ad otthont, mint például nyári koncertek, időszaki fesztiválok és árubemutatók. Az épület állapotának romlása megkezdődött, bizonyos részei már felújításra szorulnak. További hasznosítására különböző elképzelések születtek, például felvetődött a fedett-nyitott tér piackén való felhasználásának ötlete.
7-8. ábra: Barcelona, Fórum, 2000-2004. Építészek: Herzog & de Meuron Karakteresen eltérő módon viselkedik a közelben álló, a Baas Architects építésziroda által tervezett Can Framis Múzeum (Museo Can Framis). A környező high-tech épületek, többek között a Torre Agbar árnyékában megbújó múzeum teljesen más léptéket képvisel, és sok elemével kötődik a 19.-20. századi ipari múlthoz. A kiállítótér két meglévő épület összekapcsolásával alakult ki. Azzal, hogy az eredeti épületeket megőrizték és a múzeum szerves részévé alakították, megörökölték a telek adottságait is, ezért a bejárati szint a mai utcaszinthez képest 1,5 méterrel mélyebben helyezkedik el. Jordi Badia, az építésziroda egyik tagja így fogalmazott: „Ez arra késztetett minket, hogy alkossunk egy kertet az épület körül, ami segít abban, hogy eltakarja az autókat és az utakat” [4]. A süllyesztett park kialakításával békés szigetet hoztak létre, aminek közepén szoborszerűen helyezkedik el a múzeum az urbánus környezetben. Ez az épület a Fórummal ellentétben nem szeretné uralni a környezetét, az alkalmazott építészeti eszközök hagyják felszínre jutni az eredeti beépítés léptékét. Az új épületszárny kiegészíti a régit, melynek fehérre festett vakolatlan falai között kialakuló fogadótér kizárja a túlépített környezet látványát.
9-10. ábra: Barcelona, Can Framis Múzeum, 2007-2008. Építészek: BAAS Architects (Jordi Badia, Jordi Framis) 3. Illeszkedés beépítetlen, természeti környezet A környezethez való illeszkedés kérdése annál nehezebben értelmezhető, minél kevesebb kötöttséget nyújt. Sok esetben nem is a meglévő környezettel való tudatosan kialakított viszony kérdése a legfontosabb, hanem az utólagosan a környezetre kifejtett hatás. Ez a folyamat figyelhető meg az Expo területeken – a városok beépítetlen külterületén kijelölt területek esetén általában csak a hosszú távra szánt épületek tervezését hangolják össze, a pavilonok egymástól függetlenül készülnek. A közel fél éves esemény lezajlása után a terület a városra marad, és a szuverén pavilonok csak összefüggő rendszerben tarthatóak működésben, tehát a környezeti kapcsolatok az épület életképességét garantálják. Azok az Expo területek, amelyek nem tudtak szervesen kapcsolódni a város vérkeringéséhez, erős amortizációnak indultak. Jól mutatja ezt Sevilla és Zaragoza esete, ahol nem frekventált, folyó által lehatárolt és elválasztott városrészbe került a világkiállítás. A hatalmas infrastrukturális beruházás és számos használatra váró épület ellenére a nagyléptékű területek mára elhagyottá váltak, pavilonjaik állapota pedig folyamatosan romlik. Ezzel szemben Barcelonában és Lisszabonban az Expo területek hasznosításának pozitív példáit figyelhetjük meg.
11. ábra: Lisszabon, az 1998-as Világkiállítás területe 11. ábra Lisszabon, az 1998-as Világkiállítás területe A Portugál Pavilon (Pabellón de Portugal) Lisszabonban környezetét erősen uraló épület, és ennek a hatásnak a létrejöttében lényeges kérdés volt a hely kiválasztása. Alvaro Siza komoly közbenjárásának eredménye, hogy a pavilon végül a ma is ismert helyén épülhetett fel. „Nagyon fontos volt a folyó, ami itt olyan széles, hogy tengernek tűnik. A pavilon eredetileg az út másik oldalára került volna. Épületek kerültek volna mindkét oldalára, többségük átmeneti, amik után semmi nem marad. Így hát kértem, hogy a pavilont a folyó partjára helyezhessük: hogy legyen egy jellegzetes hely, ahol gyökeret verhet az épület, egy stabil viszonyítási pont, ami meghatározza a kontúrokat. (…) Az alacsony tömeg a víz adta tükörképével megduplázódik (és ezzel megrajzolja az építészet és a folyó párbeszédét)…” [12] Siza alapvető problémája az eredeti helyszínnel az volt, hogy a folyó torkolatától és a Világkiállítás központjától messze feküdt, ami Portugália jelentéktelenségét sugallhatta volna. „Portugália azonban nem egy kis ország, Európa szélső sarkába szorulva; hanem egy nemzet, amely hozzájárult a civilizáció fejlődéséhez” [1]. Ezt igazolóan a létrejövő pavilon valóban nem húzódik meg a háttérben – szerkezeti bravúrjaival, anyaghasználatával, tömegalakításával és burkolataival olyan épületté vált, ami, egyszerű elemeket használva bár, de mégis uralni tudja környezetét. A feszített vászonhoz hasonló íves vasbeton lemez hatalmas közterületet fed le, amely kiállítások, vásárok, szabadtéri események helyszíne ma is – illetve egyszerű találkozási pont, ahonnan a Tejo folyó torkolatának látványa tárul fel. Az épület megjelenése domináns, de mégsem zavaróan hangsúlyos, és mára egyszerű vonalaival gyakran idézett építészeti ikonná vált.
12-13. ábra: Lisszabon, Portugál Pavilon, 1998. Építész: Alvaro Siza Vieira Teljesen más építészeti magatartást mutat a Calatrava által tervezett ’Művészetek és Tudományok Városa’ (Ciudad de las Artes y las Ciencias), ami egy többszázezer négyzetméteres parkban, a Valencia közepén húzódó folyómederben áll. Az 1957-es áradást követően megkezdték a folyó elterelését, aminek eredményeképpen 1980-ra egy, a folyó teljes medrében végighúzódó zöld parksáv alakult ki. A hatalmas terület teljes átalakítását Calatrava tervezte; a közel tíz épület között összefüggő közterületet alakított ki, melynek teljes design-ja egységes. Az elemeket medence-rendszer és visszatérő építészeti formakincs kapcsolja össze. 
14. ábra: Valencia, Művészetek és Tudományok Városa. Építész: Santiago Calatrava A Principe Felipe Tudománymúzeum (Museo de las Ciencias Principe Felipe) helyzete ezért nagyon sajátos: a felettébb monumentális épület egy homogén környezet részeként készült, ahol Calatrava saját korábbi munkáihoz igazodott. Bár a kiindulási alapforma nem hangsúlyos, méretei, az alkalmazott szerkezeti megoldások és a kialakult formanyelv a múzeumot mégis uralkodóvá tették. Az együttes érdekessége, hogy a környezeti kontextus vizsgálata különböző léptékekben más eredményt ad. Maga a terület a város szövetébe nem illeszkedik szervesen; ez egyrészt annak köszönhető, hogy a lemélyített folyómeder a várostól szintben is elválik, másrészt pedig tervezői hozzáállást tükröz, mert a beépítés jól körülhatárolható ’fehér foltként’ jelenik meg a városban. Kisebb léptékben, a Calatrava épületek viszonylatában vizsgálva azonban a megjelenés homogén. Az egész terület szoborszerűen formált, többségében fehér felületekkel kialakított, az épületek mindegyike egyforma hangsúllyal bír, hierarchikus egymás fölé rendeltség nem alakult ki közöttük – a sorolás és az azonos méretek is ezt erősítik. Az épületek között létrejövő tér segíti, hogy az építményeknek ne nyomják el egymást, hanem együtt dolgozva az egész terület domináns hatását erősítsék.
15-16. ábra: Valencia, Principe Felipe Tudománymúzeum, 1991-2001. Építész: Santiago Calatrava A térbeli kontextus elemzésénél a múzeumok környezettel való kapcsolatát, a városnegyeddel, épített és nem épített szomszédjaival való viszonyát vizsgáltuk, és a térbeli illeszkedés tanulmányozásával elemeztük a tervezői hozzáállást. A vizsgálat célja az volt, hogy az épületek térbeli kontextusát jellemezze, elsősorban a külső megjelenés: tömegalakítás, anyaghasználat és részletképzés tanulmányozásának segítségével. A környezethez való illeszkedés szempontjából nagy szerepe van a múzeumok közönség-csábító funkciójának, az épített környezetbe való besimulást gyakran felülírja az e szerepnek való megfelelés vágya. A kiállítóterek gyakran önmaguk ’reklámtáblájaként’ működnek, a feltűnés és az egyértelmű felismerhetőség követelmény lehet a kortárs múzeumokkal szemben. A környezethez képest alárendelt szerepet elsősorban azok az épületek vállalnak, amik egy már ikonikussá vált múzeumot egészítenek ki, hiszen itt a jelentést a történeti szárny hordozza. A megbízók gyakran olyan (sztár)építészeket hívnak meg új múzeumok, illetve múzeumbővítések tervezésére, akiknek már neve is hozzájárul az épület hírnevéhez. Nehezen állapíthatóak meg általános tendenciák az Ibériai félsziget kiállítóterei és múzeumai között, éppen a funkció sokrétűsége miatt, de a környezeti kontextualitás szempontjából megfigyelhető egyfajta speciális bipolaritás a megvizsgált épületekkel kapcsolatban. A két pólust egyrészt a történeti, kulturális és környezeti tényezőkhöz való illeszkedés, másrészt az egyre inkább előtérbe kerülő építészeti dominancia szerepe határozza meg. Az épületek összehasonlításából kirajzolódik, hogy a nem ibériai építészek jellemzően kevésbé támaszkodnak a környezetre, mint a „helyi” építészek, munkáik hangsúlyosabban jelennek meg. A két pólust azonban általános rendezőelvként összefogja az a letisztult építészeti formakincs, anyaghasználat és részletképzés, ami a kortárs spanyol-portugál építészet jellemzője. Irodalomjegyzék [1] Garcia J: Siza y Souto Moura dedican el pabellón principal de la Expo'98 a los navegantes, in: El Pais Digital, 1998. április 18, Lisszabon, http://1999.arqa.com/informa/lisboa.htm [2] Giebelhausen M: Museum Architecture - A Brief History, in a Companion to Museum Studies (MacDonald S, ed.), Blackwell Publishing, Oxford, 2006
[3] Glancey, J: Welcome to our lair, 2004. május 10, in: The Guardian
[4] Gregory, R: Can Framis Museum by BAAS, Barcelona, Spain, 2009, szeptember 1, in: The Architectural Review, http://www.architectural-review.com/buildings/can-framis-museum-by-bass-barcelona-spain/8600875.article [5] Kádár, B: Bilbao tanulmány, in: www.urbanisztika.bme.hu, http:==www.urbanisztika.bme.hu/index.php?menu=15&nyelv=0
[6] Kerényi, É: Jelentősen bővül a Prado alapterülete, in: www.artportal.hu, http://artportal.hu/aktualis/hirek/kerenyi_evaand_jelentosen_bovul_a_prado_alapterulete
[7] Kipnis, J: Toward a New Architecture, AD: Folding and Pliancy, Academy Editions, London, 1993 [8] Marotta, A: Contemporary Museums, Skira, Milano, 2010
[9] Vukoszávlyev, Z: Trianguláris elem az oktogonok városában - A Forum 2004 Barcelona bejárati éplete a H&dM irodától in: Octogon, 2004/6-2005/1, pp.32-34
[10] Wesselényi-Garay, A: Az új hely - Múzeumláz az ezredfordulón, in: Artmagazin, 2009/1. szám [11] Caixa Fórum Madrid, 2008. július 24, in:Átrium blog, http://blog.atrium.hu/?p=332 Cubiertas ecológicas, Parque de las Ciencias, http://www.parqueciencias.com/exposiciones/cubiertasEcologicas/ [12] Entrevista: Alvaro Siza, in: La Revista de El Mundo, 1996, http://www.elmundo.es/magazine/num135/textos/siza1.html [13] Herzog & de Meuron: CaixaForum Madrid, 2008. március 31, in: www.arcspace.com, http://www.arcspace.com/architects/herzog_meuron/caixa/caixa.html [14] Herzog & de Meuron: Forum, 2007. február 26, in: www.arcspace.com http://www.arcspace.com/architects/herzog_meuron/forum/forum.html [15] Herzog and de Meuron – Forum building Barcelona, 2010. április 24, in: www.barcelona-life.com, http://www.barcelona-life.net/2010/04/22/barcelona-forum/ [16] Museo Nacional del Prado, in: www.museodelprado.es, http://www.museodelprado.es/coleccion/historia/ [17] Rafael Moneo, Prado Museum Extention, 2008. október 27, Madrid, in: www.arcspace.com http://www.arcspace.com/architects/moneo/prado/prado.html [18] Svájciak tervezték Madrid legújabb kulturális centrumát, 2008.február 25, http://hg.hu/cikk/epiteszet/3774-svajciak-terveztek-madrid-legujabbkulturalis-centrumat |
